Porcelán baba

Porcelán baba

Sodródom tovább az árral, s
Úgy teszek, mintha élnék én is,
Pedig csak egy baba vagyok.
Polcon ülve, szép ruhában,
Üres szemmel, merev háttal,
Vértelen, zsibbadt mosolygással,
Porcelánra festett hamis méltósággal
Távolba révedve bénultan figyelek,
S jöttödre porcelánszívem megremeg.
S Te lassan lépve, félhomályban,
Fájó szívvel, néma gyásszal,
Ajkadon égő forró lázzal,
Reszkető kézzel magadhoz vonsz,
S többé nem vagyok.
Kezeid közt csupán éles, porcelándarabok.

****
Egy porcelánbaba ül a polcon
Tekintete oly messzi réved,
Az ablak melyen kitekint Túl kicsi a világhoz képest
S ő joggal hiszi, ez az élet
.
Aprócska kék szemecskéi
Naivan fürkészik a tájat,
Kis cseresznye száján mosoly ül
Pufók, piros arcocskája, pisze orra
Örök kedvességet áraszt.

Nem hiányzik neki semmi,
Mert nem is volt soha semmi övé,
Csak szalmaszín hajában egy masni
Rózsaszín ruhácska testén,
Mégis, nyugalom borul kicsiny polca köré

Egyedül van,mégsem magányos,
Madarak dalolnak szüntelenül neki,
Fák hajlongnak ő előtte
-Mint király előtt hű alattvalók-
És ez egyszerűségben örömét leli.

Majd lassan telnek az évek,
Megváltozik az idilli környezet,
Padlásról pincébe kerül,
Ruhája színe halvány,
S porcelánja is itt-ott megrepedt.

Fakó szemek néznek most már
Kifelé egy nagy dobozból
Hol száz és száz játékkal együtt
A porcelánbaba is idekerült
Egy régi-régi otthonos kis polcról.